A lemez története 2015-ben indult. Almási-Tóth András felkérte Fekete-Kovács Kornélt, hogy jazz-kvintettjével vegyen részt a Magyar Állami Operaház készülő – 2016-ban bemutatott – Tündérkirálynő című produkciójában. A Henry Purcell (1659–1695) azonos című darabján alapuló előadás szabadon bánt az eredetivel: az 1940-es évek Amerikájába helyezte a lényegesen átdolgozott cselekményt, s ebbe a koncepcióba tökéletesen szervesültek a Purcell témáin alapuló jazzbetétek. Bár néhány perc hosszúságúak voltak csak, bennük rejlett a lehetőség egy teljes albumnyi zenére, amely – íme – itt áll előttünk. Hogy milyen viszonyban van ez a zene Purcell-lel? Amilyen viszonyban az Operaház produkciója Purcell eredeti darabjával. Vagy Purcell eredeti darabja az alapjául szolgáló Shakespeare-drámával, A szentivánéji álommal. Távoli, mégis bensőséges kapcsolatban.

Az eredeti Purcell-darab különös, ma már gyakorlatilag előadhatatlan műfajt képvisel. A 20. században a „semi-opera” elnevezés terjedt el azokkal a 17. századi színpadi művekkel kapcsolatban, amelyek sorába az 1692-es The Fairy Queen is tartozik, akkoriban a „drammatick opera” címkét használták rájuk. Ennek lényege, hogy dramaturgiai szempontból különválnak az énekes-zenés és a prózai szakaszok. Nagyon leegyszerűsítve: maga a cselekmény a beszélt részekben halad előre, mint egy „normál” színdarabban, a felvonások végén azonban a történethez lazán kapcsolódó zenés betétek hangzanak el, amelyekben tánctételek, hangszeres darabok, kórusok és énekes szólószámok egyaránt megtalálhatók. E különös, hibrid műfajnak nagyon egyszerű és praktikus elv ad értelmet: mivel a színészek jó része nem tud énekelni, az énekesek pedig többnyire rémes színészek (tisztelet a kivételeknek), a „drammatick opera” mind a zenerajongók, mind a színházértők számára maradéktalan élményt nyújt: a cselekményt kiválóan alakító színészek játsszák el, a felvonásvégi zenés betétek pedig a legmagasabb rendű zenei pillanatoktól sem fosztják meg a közönséget.

Mindez azt jelenti, hogy az a mű, amit Purcell Tündérkirálynőjeként ismerünk, valójában egy nagyszabású produkció öt felvonásának öt zenei betétje volt, amelyeket semmiféle dramaturgia nem tartott össze: egyszerűen csak szórakoztatnak, mégpedig a legmagasabb zenei színvonalon. Almási-Tóth András produkciója ezért is bánhatott szabadon a cselekménnyel és ezért sem sérülnek Purcell zenei ötletei, ha kiragadjuk őket eredeti kontextusukból. Hiszen eredeti kontextus sem nagyon létezik. A jazz persze mégiscsak más világ, mint a 17. század végi angol barokk zene, e két univerzum között ugyanakkor számos hasonlóság van, épp ezért az átjárás is meglepően sima közöttük.

Hogy mi kapcsolja össze egymással Purcellt és az 1940-es évek bebopját, a zenei stílust, amely ennek a lemeznek az alapjául szolgál? Egyrészt az improvizáció és a belőle fakadó életteli fesztültség. Purcell idején nem nagyon létezett olyan zenei esemény, amelyen ne szólaltak volna meg rögtönzött hangok, s épp így Charlie Parker korának jazz-zenéje is abból nyeri energiáját, hogy az előre megírt (vagy legalábbis előre elgondolt) zenei események a rögtönzés során öltenek formát az előadásban. Ott van aztán a barokk zenére és a jazzre egyaránt jellemző folyamatos ritmikai lendület, az a „drive”, amely olyan mértékben megkülönbözteti mindkét zenei stílust a képlékenyebb, „ragacsosabb” időfogalommal dolgozó romantikus zenétől. Végül pedig összekötő kapocs a tánc, amely a legelvontabb barokk zenék mögött is megbújik valahol, ahogy a legabsztraktabb jazz-improvizáció sem képes levetkőzni, hogy a jazz forrásvidéke a tánc környékén keresendő.

A lemezen hallható kilenc tétel különböző mértékben hűséges Purcell zenéjéhez. Egy kivétellel az összes a Tündérkirálynő valamelyik tételén alapul (a záró chaconne egy másik „drammatick operából”, az 1691-es Arthur királyból való), de míg egyesek kottahű pontossággal idézik az eredeti zenei anyagot (például a Fourth Act Tune, vagy a Hark the Ech’ing Air), más számok szabadabban kezelik a purcelli mintát. Egyes tételek csak a dallamot veszik át, máskor a barokk harmóniamenet is hallható a háttérben (ha némiképp színesebb formában is), az inspiráció azonban minden alkalommal Purcelltől származik, aki mozarti zsenialitással ontotta magából a remekműveket és a varázslatos, olykor mai értelemben is slágerszerű dallamokat. A leginkább meglepő élménye a hallgatónak talán az lehet ezt a lemezt hallgatva, hogy milyen természetes módon találnak otthonra ezek a 17. század végi zenei gondolatok a 20. század közepének jazz-stílusában. Hogy Purcell zsenialitása milyen kevéssé van a barokk zene kalitkájába zárva. Hiszen mint minden nagy zeneszerző, valójában ő is a kortársunk, miként Fekete-Kovács Kornél és nagyszerű zenésztársai, akiknek nem lehetünk elég hálásak, hogy lebontják a zenei korszakok és kultúrák között fennálló időbeli és stilisztikai határokat.

Fekete-Kovács Kornél: Trumpet, Flugelhorn / trombita, szárnykürt
Bacsó Kristóf: Tenor Saxophone / tenorszaxofon
Cseke Gábor: Piano / zongora
Horváth Balázs: Bass / nagybőgő
Csízi László: Drums / dob

FeketeKovacs.com


A koncert időpontja:

Július 5. /péntek/ 18:10

Helyszín: Dalföld Nagyszínpad


gomb_teljesprogram gomb_facebook gomb_instagram gomb_jegy

Fekete-Kovács Kvintett – Salföldi Dalföld YOUTUBE: