Rátosi Milán írása – Fidelio, 2019.04.15. – Szabadon illeszkedő rétegek

A megújult trió kapcsán a levegőben lógó elektronikus zenei befolyás csak a néhány hete debütált Pyramidion című dalhoz készült klip megjelenéséig okozott némi zavart szemöldökráncolást, szó sincs ugyanis múló táncolhatóságot a dalokba csempésző, sematikus dobmintákról, és egyéb, az elektronikus zenéből átemelve elsőre nyalánkságnak tűnő közhelyekről, ehelyett a zenekar a technológiát a zene alá rendelve használja azt, nagyon okosan kitöltve a dinamikai réseket. Más környezetben, mégis hasonló takarékossággal, ahogy tette ezt Lantos Zoltán a nemrég megjelent, Sonaris című albumán.

Gyémánt Bálint játékán hallatszik, hogy gondolkodik a zenéjén, a technológiai erőfitogtatás helyett helyet keres a jazzben helyenként idegennek ható eszközöknek is

– a második szett elején elővett e-bow-val például nem nagyon találkoztam még más, ebben a műfajban mozgó gitárosnál. A legkellemesebb meglepetést viszont a dobos, Szabó Dániel Ferenc által használt – a belőle kicsalt hangzások alapján talán Roland SPD SX – sampling pad jelentette, mert a zenéből folyton visszaköszöntek a Pat Mastelotto által a 2001-es és 2003-as King Crimson-turnékon használt jellegzetes hangminták. Mind a helyén volt.

A Dunning-Kruger-effect munkacímű kompozíció meglepő könnyedséggel, in medias res nyitotta a koncertet, pillanatok alatt elfeledtetve, hogy ez volt a zenekar debütáló bulija, ugyanakkor felfedve a trió két fontos erényét. Respektálható megilletődöttség helyett végig kedélyesen hűvös hangulat áradt a színpadról, az időnként sűrű egymásutánban érkező váltások mindvégig természetesnek hatottak, kisujjból kirázott trükköknek, Szabó Dániel Ferenc talán csak az első ütemeknél volt bizonytalan azt illetően, milyen erővel csépelheti a cájgját, az egyetlen, de jelentéktelen problémát vele kapcsolatban a cinjeinek nem elég éles megszólalása jelentette, de ez minden bizonnyal a BJC rendhagyó akusztikai viszonyainak volt köszönhető. A dalt követően, a Dunning-Kruger-hatás nevű jelenségre reflektálva aztán gyorsan kiderült, hogy Gyémánt Bálint magából is képes zokszó nélkül viccet csinálni.


A Dunning-Kruger-hatás annak a leírása, mennyire hajlamosak vagyunk túlbecsülni a saját képességeinket, leginkább akkor, amikor kevés okunk van erre. Azt pedig csak utólag, én tenném hozzá, hogy a teljesen értelmetlen kutatás valójában azért érdekes, mert végül a bukása jelentette az egyetlen meggyőző érvet a hipotézis érvényességét illetően. Dunningot és Krugert a tudományos világ Arany Málnájával, Ignobel-díjjal jutalmazták, ezzel pedig rögtön egy ligába kerültek a minden bizonnyal még a laposföld-hívők által is félcédulásnak tartott Erich von Dänikennel.


Gyémánt Bálint erős dallamérzéke a kezdettől fogva ad a zenéjének egy könnyen befogadható élt, ahogy az is, hogy nem válogatós, ami a stílusokat illeti,

a saját hangja viszont mostanra lett annyira karakteres, hogy képes ösztönösen szinte mindent a maga irányába hajlítani, amivel találkozik.

Szólói helyenként megkapó vesszőfutáshoz hasonlítanak, időnként megbicsaklik, de meglepően gyorsan talál aztán ismét magára. Társai az új trióban fiatalok, mégsem érezni bármilyen fölényeskedést. A zenéjük feszes, mégis képes bármelyik hangszeres rövid időre leválni, anélkül, hogy a hangkép megbillenne. Már a trió első koncertjén látszott, hogy némi összeszokottsággal a nyakukon képesek lesznek szabadon illeszkedő rétegekként létezni a színpadon. A basszusgitáron játszó Bartók Vince hangszertartása helyenként a Cannibal Corpse-os Alex Webstert idézi, a koncertet magabiztos derűvel játszotta végig, az egyetlen, amit fel lehetne hozni ellene, hogy a hátsó sorból nem mindig volt tisztán kihallható, itt azonban ismét a BJC kétesélyes tere volt a ludas.

A setlist több helyről is válogatott, a legnagyobbat a nyitó szám mellett talán a True Listener címadója, valamint az ugyanerről az albumról származó White lies szóltak, de egy éteri Fragile erejéig megidézték Stinget is. A közönség vegyes összetétele (gimnazisták, lézengők, egy Blind Guardian pólós rocker) nem feltétlenül a jazz közönségének kiszélesedését jeleztek, hanem, hogy Gyémánt Bálint zenéje megtalálta az utat ahhoz, hogy több réteget is megszólítson, mint erre jazz-zenészként predesztinálva lenne.

Pedig világos, hogy jazz szólt az este, és nem a konfekcióöltönyben szorongó polgári közönségnek szóló szirupos változatban.

Hanem harapósan. Nem emlékszem, voltak-e kétségeim a koncert előtt. Nem hiszem. Combos zenekart vártam, nem kellett csalódnom.