A középkor zenéjét a régizenei előadásmódban – és a fejünkben is – többnyire kettéosztjuk világi és egyházi művekre. Pedig a maga idejében biztosan nem így volt: ugyanazok az emberek énekelték ezt is, azt is. A Cantigas da Santa Maria gyűjtemény időnként komoly teológiai háttérrel bíró szövegeihez számunkra inkább világiasnak tűnő dallamok társulnak, a trubadúrok között szerzetesek is akadtak, az első trubadúr, IX. Vilmos, aquitánia hercege pedig egy egyházi himnusz dallamára írt szerelmesverset.

Úgy véljük, a szent és a profán sokkal kevésbé vált el – vagy inkább: volt erővel szétválasztva, mint manapság. A trubadúrversek közül jónéhány alig illik abba a képbe, amelyet általában az udvari – de egyáltalán a világi – szerelemről elgondolunk.

A költők egyik alapvető témája, a távoli szerelem is ilyen: „van kedvesem, de nem ismerem” – írja IX. Vilmos. A szeretett személy, akivel a költő sosem találkozott, nem beszélt, nem váltott üzenetet, csak fohászkodik hozzá, és egyszer talán valamiféle kegyet remél tőle, a hatalmas úrtól – akár Isten is lehetne. Nem véletlen, hogy Bölcs Alfonz, a cantigák szerzője trubadúrnak tekintette magát, a késői trubadúrok imádottja pedig valójában Szűz Mária volt. Ez a szerelem bizony sokkal inkább égi, mint földi.